Most 5 éves. Ati kapta a szülinapjára. Fekete volt, fehér kis nyakkendővel, antenna szerű kis farkincával. Nyávogott, karmolt, elbújt, hogy nem találtuk meg, játszott, hempergett, rohangált.
Azóta sok kalandja volt, medence műtét, mellhártya gyulladás, megannyi "emberkedéskor" szerzett sérülés.
Most tavasszal nagyon cudar állapotba került, mindkét szeme begyulladt, nagyon csúnyán elbánt vele valami állat, tele volt sebekkel. Lefogyott, kifakult a feketepárduc szőre, lemondtunk róla, megint. Peti tegnap mondta, hogy szegényt hányszor halálra ítéltük már, aztán mindig felgyógyult. Most is.
Még mindig sovány, de a szeme szinte teljesen meggyógyult, a sebei beforrtak és a szőre is mindenhol kinőtt, és már fényes.
És megint hempereg, dorombol, mosakszik. Csak sovány.
Olyan könnyen feladunk dolgokat, lemondunk emberekről/állatokról, hogy "á, ennek már vége", "jobb lesz neki is így". Közben csak a saját lekiismeretünket szeretnénk meggyőzni, hogy mi mindent megtettünk a siker érdekében, közben messze nem tettünk meg mindent, ami rajtunk múlt. (Tibi pl nem kapta meg az oltásokat)
A kényelem nagy átok.
Ui: Robi és Bogika itt vannak ;)
Az Analytics meg megmutatta, hogy nem is olvasod a blogot, amit neked írunk. És a többi közreműködő meg miért nem ír semmit?
